Újra itt?

Sziasztok! El sem hiszem, hogy ennyi idő elteltével újra visszatértem. Sok próbálkozásom volt, de egyik sem sikerült annyira, mint ez, és ehhez ennyi idő kellett, hogy rájöjjek.
Arra gondoltam, hátha az olvasóim még emlékeznek rám és az írásomra, hátha még visszatérnének, ahogy én, mellesleg újult erővel, energiával, ötletekkel.
Szóval, emlékeztek még a történetre? Érdemes lenne ennyi kihagyás után újra belekezdeni a folytatásba? Ez csak rajtatok múlik!
Arra kérek mindenkit, aki esetleg emlékszik erre a blogra, vagy ismerős neki, hogy kommenteljen, ha szeretné, hogy legyenek-e újabb részek. Ha esetleg nem emlékeztek tisztán a történetre, akkor olvassátok át a fejezeteket, aztán döntsetek. Én örülnék, ha úgy döntenétek, hogy folytassam, és igen, ez most a ti döntésetek, ugyanis nem kezdek bele még egyszer egy olyan történetbe, amely senkit sem érdekel, az túl elkeserítő.
Ha még sosem jártál ezen az oldalon, de felkeltette a figyelmed, akkor téged is szívesen fogadunk itt. :)
Köszönöm, hogy időt szenteltetek arra, hogy ezt végig olvassátok, és azt is előre köszönöm, ha kommenteltek, az sem baj, ha negatív a véleményed, de kérlek írd le.

SZÜNET

Sziasztok! Mint látjátok egyre gyakrabban vannak kihagyások a bejegyzések között, ami nem azért van, mert már meguntam a blogot vagy valami, csupán egyáltalán nincs semmilyen ötletem egy-egy rész folytatására. Az elnézéseteket szeretném kérni, amiért csak most írom meg ezt a posztot, hiszen ha vannak "állandó olvasóim", akik naponta frissítik az oldalt, mondván "hátha van már új bejegyzés" talán hasznos lehetett volna. Most itt az ideje, hogy energiát és időt szánjak ennek a bejegyzésnek az írására. A szünet csupán július 14.-éig fog tartani, amikor már biztosan nyári szünet lesz számomra is és újult energiával térhetek majd vissza a Tökéletes Tökéletlenség írásához. Addig is persze nem hagyom olvasatlanul unatkozni az olvasóimat, már hozzá is láttam egy új történethez, ami jóval kacifántosabb, mint ez, de ha van köztetek Grimm sorozat "rajongók", nekik különösen ajánlom, akik pedig csak szimplán kíváncsiak az írásomra nézzenek be, ha elnyeri a tetszéseteket maradjatok, ha nem, akkor nem tudok mit tenni :)
Az új blog nem CSAK Grimm sorozat nézőinek ajánlott, hiszen mindent részletesen leírok, így akinek halvány fogalma sincs a történetről, ő is megérti a lényeget és követni tudja majd Stella Easel nem mindennapi életét. itt is lenne a link .
Utóiratként annyit szeretnék mondani/írni, hogy köszönöm azoknak, akik továbbra is olvasni fogják az írásom és remélem mindenki megérti, hogy miért kezdtem bele ebbe a történetbe, hiszen tudjátok hogy van az, amikor jön egy ötlet és le kell írnod... én pontosan így voltam vele, csak fel is tettem :D Köszönöm, hogy eddig annyi pozitív visszajelzés érkezett ide, remélem az új történetemen is legalább ugyan ennyi vélemény fog érkezni és, ha már itt tartunk azoktól az olvasóktól, akik innen térnek oda különösen várom a véleményüket, mint mindenki mástól :)
Köszönök nektek mindent, nagyszerű olvasók vagytok, kitartás a szünet végéig, puszi: Directioner <3 :)

12. fejezet - jobban vigyázok majd rád

Sziasztok! Hú, jó régen voltam már itt, ezért is szeretnélek titeket egy igaz kicsit rövid, de tartalmas résszel kárpótolni. A folytatás érkezése rajtatok múlik, meg persze, hogy mikor végzek a megírásával :D Jó olvasást, véleményeket hagyjatok magatok után! :) 

HARRY SZEMSZÖGE

Az elmúlt két nap nem túl jól telt. Bellát megműtötték és begipszelték a lábát. Azóta bent vagyok vele, éjszaka sem mentem haza. Elláttam őt mindenféle finomsággal és rengeteg dolgot megtudtam róla, amiket eddig nem tudtam. Például, hogy imádja a fánkot és a hamburgert. Nagyjából ez az oka, hogy két napban temérdek mennyiségűt vittem neki. Ma viszont hazaengedik. Végre otthon lehet velem. Az orvos a lelkemre kötötte, mint a barátjának, hogy nagyon vigyázzak rá. Persze, ha nem mondja, akkor is megtettem volna. Bella kapott két járóbotot, amivel könnyen tud majd fel-alá járkálni a házban, de a lépcső ki van zárva. Ilyenkor áldom a fiúk házának tervezőjét, hogy a földszintbe is építettek egy vendégszobát. Igaz nem olyan tágas, mint a többi szoba, de arra a kis időre – két hónapra – bőven elég lesz nekünk.

- Mehetünk? – álltam meg Bella ágya mellett.

- Igen, de siessünk, mert már a hátamon feláll a szőr ettől a helytől. – mondta és a keze libabőrös lett.

- Hidd el, nekem is. – mosolyodtam el.

Segítettem neki felállni, majd a két bottal a kezemben kimentünk a szobából. Szerencsére olyan jó barátim vannak, hogy még Bella cuccát is elvitték és hoztak helyette másikat. Ezt nehéz lesz nekik meghálálnom, de valahogy csak sikerülni fog. 

***

A földszinti szobát rendezgetjük, vagyis én rendezgetem Bella pedig fekszik az ágyon. Pár ruhát bedobtam a szekrénybe, majd én is hanyatt vágódtam az ágyon. Bella lustán felém fordította a fejét lés elmosolyodott. Olyan jó őt mosolyogni látni.

- Mi az? – kérdezte összeráncolt homlokkal. Ekkor vettem csak észre, hogy egyfolytában bámulom őt.

- Semmi. – rántok vállat és közelebb húzom őt magamhoz.

Halkan szuszog, amikor már kezdtem azt hinni, hogy elaludt megszólalt.

- Harry? – kérdezte halkan.

- Igen? – néztem le rá.

- Ugye már nem hiszed azt, hogy lefeküdtem Zayn-nel, amikor nála aludtam? – kérdezi halkan.

- Nem. – ahogy kimondtam az izmaim megfeszültek és eluralkodott rajtam a féltékenység.

Fogalmam sincs, hogy miért váltja ki ezt belőlem Bella, még sosem voltam ennyire féltékeny senkire. Amikor aznap reggel meghallottam, hogy Zayn nevét sikítja csak az járt a fejemben, hogy nemrég még az én nevemet kiabálta, miattam. Eddig egyszer sem fordult elő, hogy valamelyik haveromra legyek féltékeny, de Bella kihozza belőlem a legrosszabbat...

- Tudod, nekem nagyon rosszul esik, hogy mindig azt hiszed valakivel összefekszek... – néz fel a plafonra.

- Ezentúl mindig mellettem leszel és nem fogom ezt hinni. – jelentem ki meggondolatlanul.

- Miért hiszed azt, ha melletted leszek nem fogok félrelépni? – ül fel idegesen. – Ugyanúgy megtehetném, hiszen aznap is megtehettem volna és Liam-mel is, amikor közbeléptél! De én nem tettem, találgass, hogy miért! – kiabálja.

- Bella, nem kiabálhatsz velem! – szólok rá kimért hangon.

- Miért ne? Miért ki vagy te, hogy nem lehet? – teszi karba a kezét. Úgy látszik szeret játszani az idegeimmel.

- Én vettelek meg, az enyém vagy! – ordítom el magam.

Ezzel az erővel felállok és kisietek a szobából. Le kell nyugodnom, ki kell szellőztetnem a fejem. 

BELLA SZEMSZÖGE

Harry egy hatalmas ajtócsapás után elviharzott. Tippem sincs, hogy vajon mi üthetett belé, eddig olyan kedves volt velem, most pedig megint jön ezzel a „velem így nem beszélsz” dumával...

- Kop - kop! – lépett be Zayn az ajtón.

- Szia, Zayn! – mosolyodok el, de volt egy olyan érzésem, hogy nem volt valami meggyőző.

- Hogy vagy? – ül le mellém.

- Egész jól. – nézek le a földre.

- És akkor most mondd el őszintén, hogy hogy vagy! – néz rám olyan „tudod, hogy nem hiszek neked, szóval mondd el az igazat” nézéssel.

- Oké, Harryvel összekaptunk. – mondtam ki végül.

- Min? – kíváncsiskodik.

Most mondjam azt, hogy rajta? Azon, hogy vele töltöttem azt az egy éjszakát, amin egyébként nem történt semmi, de ő azt hiszi, hogy igen? Zayn, jobb lenne, ha elmennél... megkönnyítenéd a dolgom...

- Egy apróságon, de ő mindenből olyan nagy ügyet csinál... – hazudtam.

- Akkor biztosan nemsoká ki is fogtok békülni, hiszen ha valóban csak egy apróság volt, akkor nem éri meg miatta veszekedni sem. – mosolyodik el.

- Köszönöm, Zayn! – ölelem meg.

Először csak döbbenten ül előttem, majd a karját átveti a vállamon és szorosan megához húz. Azt hiszem sikerült vele összebarátkoznom. Percekig csak öleltem őt, jól esett valaki közelsége, aki nem „vett meg” és nem vág a fejemhez mindig valamit. Bár lehet, hogy ez a veszekedés most az én hibám volt, de persze ezt nem fogom hangoztatni...

- Figyelj, mi lenne, ha csinálnák neked valamit? – emeli fel a fejem.

- Mit? – csillan fel a szemem.

- Valami finomat. – ránt vállat.

- Áh, ne fáradj... – legyintek, miután elhúzódok tőle.

- Nem fáradnák. – mosolyodik el.

- Inkább beszélgessünk! – vetek fel egy ötletet.

- Akkor, beszélgessünk. – dől el az ágyon.

Őszintén hiányzott már, hogy valakivel csak úgy össze-vissza dolgokról beszélgethessek. Főleg, hogy 5 fiú vesz körül, igaz most sem az igazi „csajos dolgokról” beszélgettünk, de a semminél jobb volt.

Több, mint egy órán keresztül beszélgettünk Zayn-nel mindenféle dologról, amikor Harry beállított.

- Ti meg mit csináltok? – kérdezte felvont szemöldökkel.

- Beszélgettünk. – válaszolok Zayn helyett.

- Én azt hiszem most magatokra hagylak benneteket, majd beszélünk, Bella. – néz rám, majd megfordul és elmegy.   

Újra kettesben maradtam Harryvel. Őszintén egy kicsit félek, hogy mit fog szólni arra, hogy Zayn bejött beszélgetni, remélem nem lesz miatta túl dühös.

- Hol voltál? – szólaltam meg végül.

- Kiszellőztettem a fejem. – rántott vállat és leült mellém. – De engem jobban érdekelne, hogy ti mit csináltatok itt ketten. – néz rám és a szemében dühöt látok, ami megijeszt.

- Beszélgettünk. – motyogom.

- Velem bezzeg csak kiabálni tudsz. – mondja szemrehányóan.

- Ezen el kellene gondolkodnod, hogy miért. – vágok vissza.

- Mibe jobb Zayn, mint én? Szebb? Okosabb? Bátrabb? – sorolja a lehetőségeket.

- Normálisabb. – suttogom.

- Normálisabb? – kiabálja el magát? – Szóval én nem vagyok normális?! – tesz fel egy költői kérdést már állva.

- Nem ezt mondtam, Harry és ne forgasd ki a szavaimat, kérlek! – mondtam már a sírás küszöbén állva.

- De hát, ha ez volt a lényeg, Bella! – kiabál a kelletténél hangosabban. – Szeretnéd, hogy megmutassam mennyire nem vagyok normális? Szeretnéd, ha megmutatnám, Bella? – kiabálja, miközben felém sétál.

Automatikusan hátrébb csúszok az ágyon, egészen a támláig. Féltem tőle, ilyen még sosem volt, nem tudom mi ütött belé. Egy könnycsepp folyt végig az arcomon, amit gyorsan le is töröltem, majd félve felé pillantottam. 

- Nem hallottam? – kiabálja még mindig.

- Nem! – próbálok magabiztos lenni, de a hangom még így is remegett.

Fújtatott, majd a fürdőszobába sietett. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt és az arcomhoz egy párnát emeltem és abban sírtam tovább. Nem értem Harryt, nem tudom mi zajlik le benne ilyenkor, de az nagyon megrémít. Eddig nem volt ilyen, bármennyire is dühítettem fel. Miért kell minden oldalát megtapasztalnom? Miért nem lehet ugyan olyan jó belülről, mint amilyen jól néz ki kívülről? Kibaszottul tökéletesnek kellene lennie, ha a külsejére hasonlítana! Elvettem a párnát az arcomtól és lefeküdtem az ágyra. Magamhoz szorítottam a takarót és próbáltam lecsukni a szemem. Aludni persze nem tudtam, de jól esett egy kicsit pihenni. Mit sem kell mondani végig Harry járt a fejemben, az érzéseim, az ő érzései, amik nem léteznek. Ahogy kinyitódott az ajtó összerezzentem az ágyon és szorosabban csuktam össze a szemem. Azt akartam, hogy azt higgye alszok, akkor talán „megkímél” és nem fog velem kiabálni. Elbizonytalanodtam, amikor leült mellém és megsimította a könnytől nedves arcom.

- Soha többet nem leszek veled ilyen. – suttogta, majd egy puszit nyomott könnyáztatta arcomra és elhúzódott.

Most mi történik? Ez a fiú fél óra alatt úgy össze tud zavarni, mint valaki egy hónap alatt. Nem tudok rá haragudni, senkire sem tudok, de amit tett, hogy kiabált, azt nem tudom elfelejteni. Még egy utolsó könnycsepp csordult ki a szememből, mielőtt álomba merülhettem volna.

***

Zihálva és teljesen vizesen ébredtem fel. A szemeim kipattantak, a sötét szobát csak a néha megjelenő villámok világítják be. Egyből szembetalálom magam Harryvel, aki aggódva néz rám, de csak egy pillanatra látom, azután újra sötét lesz a szobába.

- Nyugi, csak egy álom volt... – húz közel magához.

- Miért van minden éjjel ez? – sóhajtok a mellkasába, már valahogy nem érdekelt, hogy mit tett pár órával ezelőtt, szükségem van rá.

- Mert bűntudatod van. – adja meg a választ a kérdésemre.

- Olyan rémes dolgokat tesz velem... – amint kimondtam a testem megremegett és egyenlőtlenül vettem a levegőt.

- Tudom, de csak álmodban tud bántani, itt vigyázok rád! – suttogja és egy puszit nyom a fejemre.

- Köszönöm, Harry! – motyogom.

- Most már nyugodj meg, úgy reszketsz, mint aki most jött az északi sarkról. – húzza rám a takarót.

Miután ő is lefeküdt mellé húzódtam. Részben igaza van, mert fáztam, ahhoz képest, hogy a testem minden része – na jó, talán van pár kivétel – vizes volt. A mellkasához bújtam és szorosan átöleltem, amit nem bánt. A kezemmel kis köröket rajzoltam a hasára, hogy megnyugtassam magam. A levegőt gyorsabban vette, amit nem tudtam nem észrevenni. Azt hittem, hogy ezzel csak idegesítem, azért elvettem a kezem a mellkasáról és magam mellé tettem, de ő megfogta és ugyan oda tette vissza.

- Nyugodtan csináld... – fújta ki a levegőt.

- De azt hittem, hogy idegesít... – suttogtam.

- Egyáltalán nem. – rázza meg a fejét.

- Rendben. – motyogtam és folytattam, amit elkezdtem.

A kezem lejjebb vándorolt, egészen a bokszere széléig, aminek a következménye az lett, hogy bent tartotta a levegőt és lassan kifújta.

- Ez nem túl jó ötlet... – mondta egy sóhaj után.

- Miért is? – mosolyodtam el gonoszul, majd – csak, hogy még jobban idegesítsem – anyagon keresztül megsimítottam a már-már keményedő tagját, mire egy visszafojtott nyögés szaladt ki a száján.

- Na ebből elég! – mondta, majd a hátamra fordított és a lábaim közé furakodott. – Játszani szeretnél? – nedvesítette be az ajkait.

- Nem. – ráztam a fejem, de az arcomon akaratlanul is egy mosoly ült.

- Hazudsz. – állapította meg. – De mindenesetre én benne vagyok a játékban. – vigyorodott el.
Meg sem várta, hogy reagálni tudjak az ajakit az enyémnek nyomta. Nyelvünk vad táncot járt, miközben a pólómmal szórakozott. Elvált az ajkamtól, de csak addig, ameddig lehúzta rólam a pólóm, majd újra vadul megcsókolt. A bugyimmal kezdett el szórakozni, óvatosan húzta le rólam a vékony anyagot ügyelve, hogy a gipszemhez ne érjen hozzá, amit nem értettem, de ráhagytam.  A bokszeréhez vezettem a kezem és lehúztam róla a vékony, fehér anyagot. Újra fölém tornyosult, az ajkai édesek voltak, ahogy mozgatta őket az enyémen. Belemosolygott a csókunkba, amikor a hajába túrtam. Meghúztam a középhosszú, barna tincseket, rögtön ezután egy mélyről jövő nyögés hagyta el a száját. Elhúzódott tőlem, majd a nyakamra tapadt ajkaival. Fészkelődtem, sóhajtoztam, Harry a kezét a derekamra tette és egy helyben tartotta, ameddig a lábaim közé furakodott.

- El sem hiszed mennyire kívántalak már... – suttogta a fülembe elhalt hangon.

Válaszul egy halk nyögés hagyta el a szám. Hiányzott már, az nem kifejezés, de ezt az énét sokkal jobban szeretem, mint amelyiket nemrégiben tapasztalhattam. Kettőnk közé vezette a kezét, de már csak arra lettem figyelmes, hogy lassan belém vezeti  magát, közben végig az arcomat fürkészte. Nyöszörögtem a már idegennek vélt érzéstől, ami viszont nem segített, hogy Harry rögtön elkezdte mozgatni a csípőjét. A vállába markoltam, nem jött ki egy hang sem a számon, nem voltam képes kimondani egy szót: lassabban...

- Harry.... – suttogtam.

Lehajolt hozzám, ajkait az enyémnek nyomta, ezzel teljesen megbabonázva engem. Tudta, hogyan felejtesse el velem a fájdalmat, amit ő okozott és ha már itt tartunk rohadtul jól csinálja.

- Jobb lesz... – döntötte a homlokát az enyémnek.

- Jobb. – túrtam a hajába ismét.

A csípője fokozatosan gyorsabban mozgott, fáradtak tűnt, ezért úgy döntöttem átveszem az irányítást. Egy határozott mozdulattal a hátára döntöttem, és a csípőjére másztam. Felszisszentem, amikor véletlenül ránehézkedtem a lábamra, Harry rögtön megfogta a csípőm és segített, hogy a derekára tudjak ülni.

- A lábad. – mondta nehezen.

- Meglesz. – hajoltam le hozzá és egy puszit nyomtam az ajkaira, majd lejjebb csúsztam.

Felnyögtem, amikor újra magamban érezhettem hosszát. Láttam az arcán, hogy nem kell sok, hogy átérjen azon a bizonyos ponton, ezért rögtön bevetettem magam. Lehajoltam hozzá és miközben mozgattam a csípőm a nyakát puszilgattam, szívogattam piros foltokat hagyva magam után. Harry száját egyre gyakrabban hagyták el nyögések, mint az enyémet. Az egész olyan varázslatos volt a rémálmom után, ha nem érezném azt hinném csak álmodok. Harry rángatózni kezdett bennem, majd megéreztem örömnedvét magamban, ez megadta az utolsó lökést nekem és egy hangos nyögés kíséretében elélveztem. Szorosan ölelt, nedves testünk egymáshoz tapadt, mellkasom gyorsan   emelkedett és süllyedt, máshol éreztem magam, ahol minden tökéletes. Harry egy puszit nyomott a fejemre, majd megszólalt.

- Ez nagyon jó volt! – nevetett közben. – Gyakrabban kellene felébredned álmodból. – tette hozzá vigyorogva.

Megráztam a fejem és melléfeküdtem. Nem érdekelt, hogy mindketten teljesen meztelenek vagyunk, átöleltem a mellkasát és a vállára hajtottam a fejem. Kezdtünk megnyugodni, a földöntúli érzésből visszatérni. Lecsuktam a szemem, Harry kezét a derekamra tette és szorosan magához húzott.

- Jobban vigyázok majd rád. – hallottam az utolsó mondatát, mielőtt mély álomba merültem volna.

11. Fejezet - pókos lány

Sziasztok! Íme a 11. fejezet, remélem mindenkinek tetszeni fog :) Van egy rész, amely Harry szemszögéből íródott, ez még csak a második alkalom, hogy más szemszögben írtam, szóval a véleményeteket erről is várom, köszönöm :))

Folytatás hamarosan... :D 

A szemeim maguktól pattantak ki, egyszerűen képtelen voltam tovább aludni. Álmomban Robert addig üldözött, ameddig egy késekkel teli szakadékba nem ugrottam. Mit sem kell mondani ez sokkal élet hűbb volt, mint az előző. Lassan felültem az ágyba, a nap már bevilágított az ablakon, így arra következtettem, hogy már reggel lehet. Ideje volt már. Zayn már nem feküdt mellettem, biztos idegesítettem már őt, ezért inkább úgy döntött, hogy felkel. A lábamra tévedt a szemem, de a takarón levő undorító pókon akadt meg. Gyűlölöm a pókokat és félek tőlük, ez volt az oka a következő cselekedetemnek.

- Zayn! – sikítottam teljes hangerőmből. 

Pár másodpercig bámultam a pókot és ő is engem, de nekem ez óráknak tűnt. Zayn egy törölközővel a derekán rontott ki a fürdőből és ijedten nézett rám.

- Zayn, kérlek, könyörgöm szedd le rólam azt az izét! – mutattam remegő kezekkel a pók felé.

- Ez komoly, Bella? – sóhajtott. – Tudod, hogy megijedtem? – tette hozzá, majd egy újságért nyúlt.

Amikor a pók megmozdult kihagyott egy ütemet a szívem, aztán pedig a kelleténél gyorsabban kezdett verni. Féltem tőle, pedig alig volt nagyobb a körmömnél. Zayn összetekerte az egyik újságot, ami éppen a kezébe akadt és teljes erejéből rácsapott a lábamra. Ez az, amitől féltem.

- Áh! – kiabáltam a kelleténél hangosabban.

Igaz a pók meghalt, de a lábam csak még jobban fájt. Reméltem, hogy Zayn nem jön rá, hogy valójában mennyire is fáj a lábam.

- Mi az? – húzta össze a szemöldökét.

- S-semmi, csak megijedtem. – hazudtam gyorsan.

- Mindegy, már meghalt. – legyintett és visszatette az újságot az asztalára.

- Zayn? – szólaltam meg halkan, mire felém kapta a fejét.

- Igen? – mosolyodott el.

- Köszönöm. – mondtam ki azt a szót, amit már rég kellett volna.

- Ugyan, ez csak egy pók volt. – legyint.

- Nem csak a pókról beszélek. – motyogtam. – Tegnap biztos nem volt a legjobb érzés, amikor felkellett keltened engem, de köszönöm. – néztem rá hálásan.

- Tudom, hogy milyen az első áldozatodról álmodni, újra átélni ugyan azt. – ül le velem szembe.

- Tényleg? – kérdeztek rá és remélem veszi a lapot és tovább mesél még erről.

- Igen, rémes dolgok azzal a személlyel, vissza akarja adni ugyan azt, amit te tettél vele, de hidd el pár éjszaka és el fog múlni! – simítja meg a karom, mire elmosolyodok. – Olyan lesz, mintha meg sem történt volna. – teszi hozzá.

- És mi lesz a következőnél? – kérdezem előre félve a választól.

- A következőt már ismerni sem fogod. Csak először ajánlatos egy olyas valakit megölni, akit a legjobban utálsz, de mindannyian tudjuk, ha valakit utálsz, egykor szeretned kellett. – néz le a földre.

Vajon mi történt Zayn-nel? Fut végig egy kérdés a gondolatomon. Talán igazat mondott akkor, amikor azt mondta, hogy neki is vannak olyan dolgai, amit nem mondd el senkinek. De nekem szükségem van egy olyan emberre, akivel megoszthatom azokat a dolgokat, amiket például Harryvel nem. Ekkor jöttem csak rá, hogy mennyire szükségem van egy barátra. Remélem Zayn-nel a közeljövőben jobb „barátságot” kötünk majd.

- De most ne beszéljünk erről, inkább menjünk le reggelizni. – állt fel.

- Oké... – mondtam halkan.

Ahogy felálltam még csak minimálisan fájt a lábam, viszont arra kevésbé számítottam, hogy amikor megteszem az első lépést egyenesen a földre fogok esni. Valahogy sokkal rosszabb lett, mint tegnap volt. Zayn aggódva nézett rám, majd rögtön leguggolt elém. Nem akartam, hogy rájöjjön valójában mennyire is fáj a lábam, ahogy azt sem, hogy bénának gondoljanak, mert még a lépcsőn se tudok felmenni.

- Minden rendben? – kérdezi aggódva.

- Igen, csak elzsibbadt a lábam. – mondtam, vagyis inkább hazudtam megint.

- Mozgasd egy kicsit, akkor jobb lesz! – tanácsolta, miközben felállt.

Még, hogy mozgassam? Meg sem bírom emelni, nem még hogy mozgatni! Ennél jobb tanácsokat adj, Zayn. Igaz a zsibbadt lábra tényleg jó, ha mozgatják, csak az volt a baj, hogy nekem nem zsibbadt... bárcsak zsibbadna és ne fájna. Nem törődve az előző mondatára megpróbáltam felállni, de nem ment. Ugyan úgy visszazuhantam ülés helyzetbe, mint eddig voltam. Párszor próbálkoztam vele, de nem sikerült. Az arcom eltorzult a fájdalomtól, ami végigjárta a sípcsontom.

- Zayn... – mondtam a nevét végül.

- Ennyire elzsibbadt? – nevetett ki. Ha te azt tudnád...

- Nem tudok felállni. – mondtam remegő hangon.

- Bella, most már ne kertelj, mondd el mi a baja a lábadnak! – guggolt vissza elém idegesen. – Először kiabálsz, amikor ráütök egy minimális erősségűt a lábadra egy újsággal, aztán nem bírsz menni egy lépést, most pedig nem tudsz felállni... – foglalja össze a történteket. – Mi történt a lábaddal? – kérdezi végül.

- Oké, sajnálom, hogy hazudtam, de nem akartam, hogy bárki megtudja mennyire béna vagyok. – néztem fel rá, de látva a várakozó arcát folytattam. – Tegnap éjjel lementem enni, mert nagyon éhes lettem és felfelé elestem a lépcsőn, rá a lábamra. Akkor még nem fájt ennyire és be tudtam ugrálni vele... – próbáltam mentegetőzni a végén.

- És erről csak most szólsz?! – kérdezi ingerülten. – Tudod, hogy ez milyen felelőtlen dolog tőled? El is törhetett a lábad! – kiabálja el magát.

- Nincs semmi baja, csak egy kicsit megrándult. – és ez a mondat után megteszem azt, amit eddig nem mertem, lenéztem a lábamra, bár ne tettem volna.

Zöld és lila foltok díszítették a sípcsontom és a kétszeresére dagadt. Zayn rosszallóan rázta a fejét, majd felállt és a kezét nyújtotta. Elfogadtam a segítéségét, amikor sikerült felállnom a vállába kapaszkodtam.

- Lemegyünk a fiúkhoz és elmeséljük nekik, hogy mi történt, rendben? – néz le rám.

- Ne! – vágom rá rögtön. – Nem akarom, hogy Harry megtudja. – teszem hozzá.

- Bella, ne legyél már gyerekes! – kuncog Zayn. – Harry nem fog megenni, mert véletlenül elestél. – mondja már komoly hangnemben.

Igen, megenni nem fog, de amit tegnap mondott még most sem felejtettem el. Nem értem mi történt vele, velünk. ismét arra akar hivatkozni, hogy megvett ahelyett, hogy inkább megszerezne. Az sem tartana sokáig, hiszen már most oda vagyok érte, de ezzel a hangulatingadozásaival nem tudok mit kezdeni. Zayn észrevette, hogy nagyon elgondolkodtam ezen a mondatán, de nem említette meg, csak elindultunk ki. A vállát egyre jobban szorítottam, hogy még véletlenül se essek el, vagy egyéb. A lépcsőzéssel meggyűlt a bajunk, de lassan túlestünk rajta. A nappaliba mindenki lent volt Harryn kívül. Ahogy beértünk a helyiségbe minden szempár ránk szegeződött. Szinte mindenki felpattant és odasiettek, hogy segítsenek nekünk. Ez az, amit igyekeztem elkerülni, a túlzott figyelmet. Nem akarom, hogy mindenki velem foglalkozzon, hogy figyeljenek rám.

- Mi történt? – kérdezte Louis, miközben a másik oldalamra sétált és segített leülni a kanapéra.

- Bella elesett a lépcsőn tegnap és nem tudom, hogy mi van a lábával, de nem tud ráállni. – avatja be Zayn a történtekbe a fiúkat.

- Haver, szerintem el kéne vinni őt orvoshoz. – néz rám Louis.

Ekkor tudatosult bennem a dolog, hogy egy bugyiban és pólóban ülök a nappaliba. A fiúk szerencsére nem ezzel foglalkoztak, de néha még az ő szemük is feljebb kalandozott a lábamról, amit szúrós szemekkel figyeltem.

- Szólok Harrynek! – szólalt meg hirtelen Niall. Már éppen mondani akartam, hogy ne, amikor Zayn megelőzött.

- Ne is mondj semmit, Bella! Szólnunk kell neki, el kell mondanunk neki a történteket. – néz rám Zayn szigorúan.

- Oké... – motyogom.

Niall a mondatom, vagy szavam után felsietett az emeltre. Már előre látom, hogy Harry mit fog mondani. Biztos azzal fogja kezdeni, hogy hogy lehetek ilyen szerencsétlen, aztán pedig bevisz a kórházba és, ha nincs szerencsém talán még ott is hagy, mert így már nem tudok egy darabig „dolgozni”. Tulajdonképpen ez a legjobb benne. Ez az, amiért nem bánom, hogy elestem a lépcsőn. Nem volt időm tovább gondolkozni, mert hangos dobogásokat hallottam a lépcső felől, ami csak annyit jelentett, hogy Harry éppen igyekszik le. A gyomrom görcsbe rándult és a testem megremegett, talán Louis észrevette ezt, mert egy kicsit furcsán nézett rám, de ő sem említette meg, mint nemrég Zayn.

- Elárulná valaki, hogy mi történt?! – ront be Harry.

- Bella elesett tegnap éjjel a lépcsőn és nem tud ráállni a lábára. – mondja röviden Zayn.

Harry rám kapja a tekintetem és az első, amit tesz az az, hogy végigmér, tetőtől-talpig. Zavarban voltam, ismét. Nem néztem rá, csakis szigorúan magam elé bámultam mindaddig, ameddig elém nem guggolt és fel nem emelte a fejem. Különös módon nem volt durva, mint amire számítottam a tegnapi beszélgetésünk után, gyengéden emelte fel a fejem és nézett a szemembe.

- Jól vagy? – kérdezte végül lágy hangon.

- Igen. – nyögtem ki erőtlenül.

- Nagyon fáj? – kérdezte és lenézett a lábamra.

- N-nem. – a hangom magától remegett meg, pedig próbáltam hihetően hazudni.

- Nem hiszek neked, szóval öltözz, megyünk a kórházba! – állt fel.

- Erre semmi szükség, jól vagyok, tényleg, csak egy kicsit megrántottam, ennyi az egész. – próbáltam lebeszélni, de ő még csak rám sem figyelt.

- Louis, te segítesz nekem felöltöztetni és elkészíteni őt, ameddig Niall és Liam elmennek Oliverhez Bella új papírjaiért. – sorolta Harry a többiek dolgát.

Mindenki elkezdett sürögni-forogni, csak én ültem ott, mint egy rakás fa, de nem sokáig, ugyanis Harry megfogta a kezem és felállított. A kezem átraktam a vállán és erősen megmarkoltam a pólóját, ameddig Louis a másik oldalamra nem állt. A jobb lábam le sem tettem a földre, csak tartottam a levegőben. És újra meg kellett küzdenem a lépcsővel, de szerencsére a fiúk nagyon sokat segítettek. Amikor beértünk a szobába Harry ismét megszólalt.

- Louis, keress neki valami ruhát, lehetőleg rövidnadrág legyen, hogy az orvos majd meg tudja vizsgálni a lábát! – mondta, miközben megszorította a derekam.

- Oké. – rántott vállat Louis, majd elengedett, így szorosabban kellett fognom Harry vállát.

- Addig én segítek Bellának lezuhanyozni. – nézett le rám.

A fürdő felé kezdtünk lépkedni, de nem ment valami gyorsan a dolog. Amint beértünk Harry nem vesztegette az idejét, felkapott és felültetett a pultra, majd a két lábam közé állt és a szemembe bámult.

- Lefeküdtél Zayn-nel? – vágta hozzám nyersen a mondatát.

- Nem! – vágtam rá hitetlenül.

Nem hiszem el, hogy még ilyenkor is csak ezen jár az esze! Mit gondol mi vagyok én, egy utolsó ribanc, hogy mindenkivel összefekszek? Nagyon dühös lettem Harryre, amit nem titkoltam.

- Ne hazudj, hallottam reggel, ahogy sikítottad a nevét! – mondta dühösen és megmarkolta a combom.

- Nem hazudok, az csak azért volt, mert mászott rajtam egy pók! És ne szorítsd már ennyire a lábam! – mondtam ingerülten és fészkelődni kezdtem a pulton.

- Ez a pókos kifogás elég gyenge volt. – nevetett fel Harry.

- Ez az igazság, de nekem úgysem hiszel, szóval kérdezd meg Zayn-t. – reagáltam az előző mondatára, talán egy kicsit túl flegmán.

- Még mindig javíthatnál a stílusodon. – állapította meg az arcomat fürkészve.

- Te pedig lehetnél egy kicsit normálisabb és nem kellene ennyit féltékenykedned! – vágtam hozzá.

- Na, akkor most ezt a tárgyalást berekesztem, mivel fáj a lábad úgysem csinálhatok veled semmit. – mondta ingerülten és hátrálni kezdett.

Úgysem csinálhatok veled semmit. – ez a mondat visszhangzott az agyamban újra és újra. Mit csinálna velem, ha nem fájna? Megütne? Vagy esetleg más értelemben bántalmazna? Fogalmam sincs mi történt velünk újra, ismét ugyan ott vagyunk, mint az elején. Nem, határozottan nem ott vagyunk, mert akkor még tök rendes volt velem, most pedig teljesen hidegen beszél velem, mintha egy senki lennék.

- Mi történt veled, Harry? – kérdeztem, miközben megráztam a fejem.

- Veled mi történt! – vág vissza.

- Most nem rólam van szó! – próbáltam normálisan beszélni vele, de annyira feldühített, hogy még így is lehetett hallani a hangomon a dühöt.

- Rólam se legyen szó. – mondta lekezelően és ezzel lezártnak tekintette a témát.

Ezt azzal hozta a tudtomra, hogy leemelt a pultról és a derekamra csúsztatta a kezét.

- Menni fog egyedül is. – motyogtam.

- Mi? – nézett fel rám értetlenül.

- Meg tudok fürdeni egyedül is, nem kell segítened. – foglaltam mondatba.

- Tényleg? – emelte fel az egyik szemöldökét.

- Igen. – bólintottam.

- Ezzel csak az a baj, hogy nem fogsz egyedül fürdeni. – vigyorodott el.

Megforgattam a szemem és nekidőltem a pultnak, hogy ne kelljen egy lábon ácsorognom. Lekaptam magamról a pólót, de a bugyimat már nem tudtam levenni, ezért Harryre pillantottam. Amikor ránéztem észrevettem, hogy ő is levette a pólóját és az öve is ki volt már csatolva, de annyiban hagyta a tevékenységét csak, hogy nekem tudjon segíteni. Milyen kedves... Elém sétált és a kezét újra a derekamra csúsztatta, majd egy kicsit elhúzott a pulttól, így teljesen nekisimultam fedetlen mellkasának. Ahogy előrehajolt hozzám a haja csiklandozta a nyakam, amitől végigfutott a hátamon a hideg. Annak ellenére, hogy milyen bunkó szokott lenni, nagyon is vonzódom hozzá és ezt ő is nagyon jól tudja. A kezét a combomhoz érintette és lassan elkezdte lehúzni rólam a vékony anyagot, én pedig végig a vállába kapaszkodtam. A bokámnál viszont elakadt, mert nem tudtam belőle kilépni, ezér felegyenesedett és újra feltett a pultra, így már magától lecsúszott rólam az utolsó darab ruhám is. Harry teljesen kicsatolta az övét és levette a nadrágját, nem tudtam nem észrevenni, hogy minimálisan beindította ez a kis „vetkőztetés”. A lábam közé furakodott és közelhajolt hozzám. Az ajkai már súrolták az enyémet, de mielőtt meg tudott volna csókolni elkaptam a fejem, ezért csak az arcomra tudott adni egy puszit. Kuncogott, majd az ölébe kapott és beállt a zuhany alá. A lábam a csípője köré fontam (már amelyik épp volt, a másik csak lógott mellettem), a kezemet pedig összekulcsoltam a nyaka körül. Amikor beért letett a földre és átkarolta a derekam. Megengedte a vizet, így mindketten pár másodperc alatt lettünk teljesen vizesek. Egyikünk sem szólalt meg, én személy szerint még mindig haragudtam rá az előbb történtek miatt és nagyjából a két nap alatti tettei miatt, ő pedig szimplán hallgatott. Talán jobban tette, hogy nem szólt semmi, úgy csak még jobban haragudnom kellene rá. Végül nem volt olyan szerencsém, hogy egész zuhanyzás közben csendben legyen.

- Tudod, nem értem hogy sikerült elesned... – rázza meg a fejét, ennek köszönhetően a haján levő vízcseppek az arcomba hulltak.

- Sötét volt. – motyogtam és a tusfürdőért nyúltam, de megfogta a kezem.

- Majd én! – vette el helyettem.

- Meg tudok egyedül is fürdeni... – mondtam halkan.

- Mi lenne, ha egyszer az életben nem ellenkeznél, hanem csak simán csinálnád, amit mondok? – kérdezte ingerülten.

- Ekkora baj, hogy nem akarom, hogy te fürdess és pátyolgass? – kérdeztem én is ideges hangnemben. – Meg tudom egyedül is csinálni! Nem vagyok béna! – akadtam ki teljesen.

- Vegyél vissza! – mondta kimért hangnemben. – Tudod mit? Tessék! – adta a kezembe a tusfürdőt. – Fürödj egyedül, kíváncsi leszek meddig jutsz el egyedül! – nézett rám lenézően, majd kilépett a zuhanyzóból.

Bosszankodva fújtattam egyet és nyomtam a kezembe. Nem tudtam megállni egy lábon tovább, ezért nekitámaszkodtam a falnak és úgy szappanoztam be a testem. Éreztem, hogy Harry folyamatosan figyel és, csak azt várja, hogy mikor szorulok a segítségére. Nos, igyekszem ezt elkerülni. Attól még, hogy fáj valamim ugyanúgy tudok csinálni mindent! Na jó, lehet, hogy egy kicsit makacs vagyok ezen a téren, de ki nem?! Amikor újra megnyitottam a csapot már el kellett löknöm magam a faltól. Nehéz volt egy lábon megállnom, de próbálkoztam. Egy óvatlan pillanatban azonban megcsúszott az az egy lábam, amivel még állni tudtam és a fenekemre estem.

- Ezt nem hiszem el! – kiabáltam el magam.

- Segítek! – jött oda egyből Harry, ami csak még jobban felbosszantott.

- Nem kell a segítséged! Senki segítsége nem kell! Egyedül akarok lenni! – kiabáltam felé.

Nagyon dühös voltam magamra, hogy egy ennyire egyszerű dolgot nem tudok egyedül megcsinálni. Hogy lehetek ilyen béna? És miért vagyok ennyire önfejű? Harry rosszallóan megrázta a fejét és aggodalmas tekintettel nézett rám. Leguggolt elém és magához húzott. Hagyta, hogy sírjak a vállán, ameddig ő csak a hátam simogatta.

- Nyugodj meg Bella! – suttogta a fülembe.

- Miért nem tudom megcsinálni? Miért vagyok ilyen béna? – kérdezgettem magamtól.

- Egyáltalán nem vagy béna és azért nem tudod megcsinálni, mert fáj. – nézett mélyen a szemembe. – Ha hagynád, hogy segítsek neked már kész is lettünk volna. – mosolyodott el.

Nem válaszoltam, csak néztem rá. Túl érdekesnek bizonyult. Talán azért, mert eddig olyan rideg volt velem, most pedig újra rám mosolygott, ami már haladás, bár még most is nagyon dühös voltam rá. Harry felsegített a zuhanyzó padlójáról és szembe állított magával, de közben szorosan tartott én pedig úgy kapaszkodtam a vállába, mintha rajta múlna az életem.

Körülbelül fél óráig zuhanyoztunk, utána pedig kiléptünk a hideg csempére. Harry egy törölközőt tekert körém és felültetett a pultra, majd a dereka köré is tekert egyet és felém vette az irányt. Megtörölte a testem minden részét, a lábamra különösen vigyázott, amiért hálás voltam. Kisietett a helyiségből, ezzel magamra hagyva. A gondolataim a lábam felé kalandoztak el, hogy mi baja is lehet. Talán eltört? Vagy csak megrándult és semmi komoly? Abban azért reménykedek, hogy egy darabig nem kell mennem dolgozni és a kiképzés rész is abba fog maradni. Őszintén már borzasztóan unom ezt a dolgot. Nem akarok több embert bántani és nem akarok önvédelmet és egyebet sem tanulni. Harry miért nem segít nekem? Csak eltudná érni valamivel, hogy ne kelljen ezt csinálnom. Nos, lehet, hogy eltudná, de nem akarja. Már csak azt nem tudom, hogy miért. Miért kellett neki odavinnie engem? Ha nem tette volna meg, ha esetleg kitett volna valahol, hogy ott várjam nem kerültem volna bele ebbe a gyilkos közegbe. Hazavihetett volna, aztán eljöhetett volna értem. Erről a gondolatról anya jutott az eszembe. Vajon tudja már, hogy Robert meghalt? Vajon van már gyanúsított, hogy ki ölte meg?

- Hoztam a ruhád! – zavart meg Harry.

- Köszi. – mondtam halkan.

- Felöltöztetlek! – állt elém.

- Louis-nak jó ízlése van a ruhák terén. – mértem végig a szettet, amit Harry tartott a kezében.

- Ugye? – nevetett. Olyan édes nevetése van, kár, hogy nem hallom gyakrabban... várjunk, nem, én nem akarom hallani!

- Neked is ilyen jó, vagy inkább Louis-ra bízod a ruháid választását? – viccelődtem vele, miután megtárgyaltam a nevetésével való dolgokat.

- Inkább rá szoktam bízni... – mosolyodik el.

Nem volt alkalmam többet beszélni vele, mert lekapta rólam a törölközőt és a teljes figyelmét a testemnek szentelte. Először a melltartót, majd a pólót adta rám, aztán lesegített a pultról és a többi ruhát is felhúzta a lábamon, bár a nadrággal egy kicsit szenvedtünk.

HARRY SZEMSZÖGE

A kórházban ülök egy széken, a lábammal dobolok a földön, egyszerűen nem tudok nyugton maradni. Aggódok Bella miatt, sajnálom őt, biztos fájhat a lába, nem is tudnám elviselni, ha az én lábammal lenne ilyen.

- Oliver odaadta a papírokat! – ült le mellém Liam és a kezembe nyomta a papírokat egy pár igazolvánnyal egyetemben.

- Reakció? – kérdeztem előre félve a választól.

- Ha két héttől tovább tart a gyógyulása nem kell neki. – nézett rám.

- Abban reménykedtem jobb hírekkel jössz majd. – sóhajtottam.

- Megvetted, nem? Akkor? – kérdezte zavaros tekintettel.

- Igen, megvettem, de Oliver azzal a kikötéssel adta nekem, hogy ugyanúgy dolgozni fog, nehogy eljárjon a szája. – meséltem el Oliver feltételeit.

- És, ha elmennétek? – húzta fel a szemöldökét.

- Az nem olyan egyszerű... – ráztam meg a fejem.

Igaz, gondolkoztam már rajta, hogy megszökjünk, de Londonból sem jutnánk ki élve. Olivernek sok ismeretsége van, minden második ember, aki mellettem elsétál valamilyen formában ismeri őt, így könnyen minden lépésünket követni tudná.

- Tudunk segíteni, mint mindenben. – adta a tudtomra Liam.

- Ebben nem, csak ti is veszélybe kerülnétek, nem kívánhatom el tőletek, hogy értünk kockáztassatok. – néztem rá.

- Barátok vagyunk, és mire valók a barátok, ha nem egymás segítésére?! – tett fel egy költői kérdést.

- Hogy tudnátok segíteni? – kérdeztem végül.

Liam már szólásra nyitotta volna a száját, de az orvos éppen akkor lépett ki a teremből, ahol Bella van. Liam-mel egyszerre kaptuk oda a fejünket, ránéztem, majd miután bólintott odaléptem az orvos elé, aki a papírokat olvasgatta.

- Elnézést, meg tudhatnám mi van Be... – ennél a mondatnál megakadtam. A kezemben levő igazolványra néztem és leolvastam a nevet. – Laraval? – mondtam végül.

- A sípcsontja megrepedt, nem vészes, egy kisebb műtét után hamar felépül. – mosolygott rám biztatóan.

- Milyen hamar? – kérdeztem kíváncsian.

- Egy hónap, maximum kettő, ameddig teljesen felépül és újra zökkenőmentesen fog tudni menni. – pillant bele a papírba.

- Értem... – sóhajtottam.

- Ön valamelyik hozzátartozója? – vonta fel a szemöldökét.

- A barátja vagyok. – bólintottam.

Úgy gondoltam már vagyunk Bellával olyan viszonyban, hogy a barátjának mondhatom magam, elvégre nem mondhatom, hogy Bella a tulajdonom. Totál hülyén hangzana...

- Ez esetben a műtétre holnap kerül sor, addig bemehetnek a látogatók. – közölte.

- Rendben, köszönjünk! – bólintottam egy halvány mosoly kíséretében.

- Lenne itt még valami! – fordult vissza, mielőtt elment volna. – Kellenének a kisasszony papírjai, igazolványai és egyebek. – sorolta.

- Tessék! – nyomtam a kezébe a papírokat, amiket eddig szorongattam.

Az orvos bólintott, majd elment. Liam odasétált mellém és a vállamra tette a kezét. Tudtam, mit akar mondani, de nem akartam hallani.

- Két hónap sok idő... – mondta ki végül.

- Nem tehetek róla, csak baleset volt! – mondtam ingerülten.

- Én tudom. – bólint.

Sóhajtottam egyet, majd lenyomtam a kilincset és beléptem a helyiségbe. Bella ott feküdt, infúzióra kötve és egyéb „zsinórok” voltak a testére kötve, gondolom valamilyen vizsgálat miatt. Rámosolyogtam és odasétáltam az ágyához, majd leültem a szélére.

- Hogy vagy? – szólaltam meg.

- Jobban. – mosolyodott el. – Örülök, hogy itt vagy! – tette hozzá, aminek hatására egy széles mosoly terült szét az arcomon.

- Itt is fogok maradni, nem megyek el. – fogtam meg a kezét.

- Köszönöm. – csukta le a szemét egy percre.

- Beszéltem az orvossal. – jelentettem ki.

- És mit mondott? Nekem nem mondtak semmit... – kérdezte kíváncsian.

- Megrepedt a csontod, lesz egy kisebb műtéted holnap. – közöltem vele fájdalmasan.

- Remek... – mondta halkan és a plafonra nézett. – Félek. – suttogta.

- Nem kell félned, minden rendben lesz! – szorítottam meg egy kicsit a kezét. – Az orvos szerint nem súlyos, pár hónap és felépülsz! – biztattam.

- Pár hónap? – kérdezett rá hitetlenül.

- Igen, maximum kettő, minimum egy. – néztem mélyen a szemébe.

- Hogy fogok dolgozni? – kérdezgetett tovább.

- Sehogy. – rántottam vállat. – Oliver... – nem tudtam, hogy mondjam el neki, talán egyszerűen mondjam ki? – Olivernek nem kell a munkád. – mondtam végül, mire kikerekedtek a szemei.

- Ez azt jelenti, hogy nem kell többet gyilkolnom? – csillant fel a szeme.

Azt hittem nem fogja ilyen jól fogadni a hírt, de ezek szerint örül neki. Ennek én is örülök, mert ő nem olyan lány, akit el tudnák képzelni embereket ölni. Nagyon bántott a dolog, hogy miattam került ebbe a munkába. A szökés gondolata foglalkoztatott a legjobban, de fogalmam sincs hogyan kellene megoldani. Mindenképpen ki akarom őt szakítani ebből a környezetből és ezt bármi áron el fogom érni...

- Valószínűleg igen, de nem fog ilyen könnyen menni. – gondolkoztam el.

- Értem... – mondta csalódottan.

- Szökjünk el! – mondtam ki végül.

- Tessék? – húzta fel a szemöldökét.

- Csak te és én, menjünk el valahova! – mondtam lelkesen. – Valahova messzire. – tettem hozzá. – Ahol senki sem talál majd meg minket. – mondtam már teljesen lázban égve.

- Harry, ez őrültség! – nevetett fel. – Hogy tudnánk ezt megoldani? – kérdezte végül.

- A fiúk segítenének nekünk, így könnyebb lenne. – ismertettem vele azt, amit nemrég velem Liam.

- Ez kedves tőlük. – mosolyodott el.

- Igen, de most beszéljünk másról! – tereltem el a témát.

Nem akartam nagyon beleélni magam, még a végén nem lesz belőle semmi, bár már eldöntöttem magamban, hogy ezt fogom tenni, nagyon sok akadály elé kell néznünk. Bella elkezdett mesélni valami gyerekkori emlékéről, hogy régen az volt az álma, hogy a tengerparton fog sétálni a szerelmével naplementekor. Ebben a pillanatban meg akartam neki ezt adni. Azt akartam, hogy teljesüljön az álma és mindenképp én akartam lenni a szerelme. Teljesen igazat mondott, amikor közöltem vele, hogy megvettem, neki ez nem jelent semmit, pontosan ezért kell hozzá közelednem, megváltoznom miatta. Mert szeretem. Igen, eljutottam odáig, hogy komoly érzéseim vannak egy lány iránt, aki fél tőlem, akivel távolságtartó vagyok és minden mozdulatommal, szavammal csak bántom őt. Végül hanyagoltam ezeket a gondolatokat és minden figyelmem neki szenteltem. Azt akartam, hogy ebben a pár órában megkedveljen, de ezt úgy akartam elérni, hogy engem kedveljen és ne azt, akit akarom, hogy kedveljen. Sok mindenki tudok lenni, már gyakorlott vagyok a „személyiség váltásban”. Voltam már ügyvéd, orvos, sőt még bankár is, de soha nem lehettem önmagam és ez vezetett oda, ahol most vagyok. Talán Bella ki tud húzni ebből az egészből, ő meg tud változtatni, ő olyanná tud tenni, amilyen valójában vagyok. A beszélgetésünket a fiúk zavarták meg, mivel jöttek látogatóba Bellához.

- Hogy vagy pókos lány? – viccelődött Zayn, mire Bella elnevette magát.

- Egyre jobban, még szerencse, hogy itt nincsenek pókok! – mondta végül.

- Hoztam neked egy kis sütit! – vett ki Niall egy dobozt a szatyorból, amit a kezében szorongatott.

- Köszönöm! – vette el Bella és falni kezdte az édességet. – Kértek? – mutatta körbe a dobozt.

Miután mindenki megkóstolta a süteményt, ami kiderült, hogy Louis anyukája sütött, körbeültük Bellát és csak mint 6 átlagos fiatal elkezdtünk beszélgetni.   

10. Fejezet - én tettem vele...

BELLA SZEMSZÖGE

A szobában fekszem, a plafont bámulom és gondolkozom. Miért kellett nekem ezt tennem? Borzalmas ember vagyok. Hogy voltam képes megölni Robertet? Mi lesz ezek után anyával? Bele se merek gondolni, hogy mi lesz a következménye ennek, ha kiderül. Biztos vagyok benne, hogy lecsuknak és életem végéig ott kell majd ülnöm a sitten. El kell mennem Londonból, el Angliából. Új életet akarok kezdeni, amiben nem szerepel más, csak én. Hogyan kellene ezt megcsinálnom? Meg tudnám-e egyáltalán csinálni? Annyi kérdés és gondolat jár a fejemben, hogy nem tudom elrendezni őket. Kínomban már a párnába temetem a fejem és úgy zokogok tovább. Szörnyű érzés fog el, akárhányszor eszembe jut Robert arca és a kés a szívében. Utálom magam, amiért ezt tettem és utálom Harryt is, amiért belekevert ebbe az egész bérgyilkos izébe! Dühös és szomorú vagyok egyben, ami valljuk be nem a legjobb kombináció. A nyugalmam az ajtó nyitódása zavarta meg. Nem néztem meg, hogy ki jött be, de volt egy olyan sejtésem, hogy Harry. Erről bebizonyosodtam, amikor besüppedt mellettem az ágy és egy már jól ismert simította meg a hátam.

- Bella? – szólalt meg bársonyos hangon.

- Hm? – hümmögtem.

- Jól vagy? – tett fel egy kérdést.

- Nem. – sírtam tovább a párnába.

- Én sajnálom... – mondta halkan.

- Én is. – ültem fel. – Harry, nem akarom ezt csinálni többet! Kérlek, ne kelljen ezt tennem! Könyörgöm... – halt el a végére a hangom és újabb könnycseppek gyűltek a szemembe.

- Gyere! – húzott magához.

Hagyta, hogy teljesen eláztassam az ingjét a könnyeimmel, miközben ő nyugtatásképp simogatta a hátam. Mivel nem tudok elmenni innen kénytelen leszek meggyőzni őt, hogy ne kelljen ezt tennem. Pedig szívem szerint inkább megszöknék, mint könyörögjek neki, de mivel nincs pénzem nem tudnák messzire menni és ha sikerülne is elmennem a városból, akkor megint egy hasonló helyzetbe kerülnék.

- Harry? – szólaltam meg.

- Igen? – simította meg a kezem, amivel a mellkasát öleltem.

- Kérlek, ne kelljen ezt csinálnom! – néztem fel rá.

- Figyelj Bella, én nem tudok ez ellen semmit sem csinálni. – jelentette ki. – Ha nem tennéd azt, amit Oliver mondd az első adandó alkalommal megölne téged is és engem is. – tette hozzá.

- Értem... – motyogtam.

- Esetleg más beosztást tudsz magadnak könyörögni. – nevet fel.

Erre a mondatra felkaptam a fejem. Ha lehetséges az, hogy nem kell embereket ölnöm, bármit megteszek érte. Ezt az érzést, amit Robert meggyilkolásánál éreztem soha többet nem akarom.

- Milyen más beosztást? – kapom felé a fejem.

- Mit tudom én. – ránt vállat. – Én tökéletesen megelégedem a munkámmal, nem kértem soha mást. – mondja lazán.

- És én kérhetnék? – térek rá a lényegre.

- Fogalmam sincs. – néz le rám.

Erre nem válaszoltam semmit. Túlságosan lekötött a gondolat, hogy hogyan érhetném ezt el. Talán, ha Oliver megtudná, hogy megöltem egy ember, akkor megengedné azt, hogy többet ne kelljen. Lehet, hogy beosztana valami olyasminek, mint Sarah. Neki könnyű dolga van, csak másnak a haját csinálja és ruhákat ad nekik, ez nekem is menne. Már csak azt nem tudom, hogy hogyan érjem ezt el. Mindenféleképpen meg akarok válni ettől a munkától.

- Nos, akkor most jöjjön a meglepetésem. – áll fel Harry és nyújtja a kezét, hogy én is így tegyek.

- Milyen meglepetés? – húzom fel a szemöldököm.

-  Említettem, hogy lesz egy kis meglepetésem, ha hazajöttünk. – emlékeztet arra, amire egyébként nem emlékeztem. Nem is értem, hogy felejthettem el Harry meglepetését.

- És itthon van az a bizonyos meglepetés? – kérdeztem egy halvány mosoly kíséretében.

- Nem, el kell érte mennünk. – vigyorog rám.

- Hová? – kérdezem zavaros tekintettel.

- Meglepetés! – mondja egy sóhaj után.

- Oké, értem én. – rázom meg a fejem lemondóan.

- Még csak annyit, hogy ameddig én zuhanyozok öltözz fel és valami extra csini ruhát vegyél fel! – mondja a fürdőszobaajtóból.

- És az extra csini pontosan mit is jelent? – kérdezem, mert fogalmam sincs, hogy mit kellene felvennem.

- Valami elegáns ruhát. – ránt vállat. Egyre kíváncsibb vagyok, hogy hová is megyünk.

- És honnan szerezzek én olyan ruhát? – tárom szét a kezem.

- Majdnem el is felejtettem! – kap a fejéhez. – Mindjárt jövök, várj itt! – nyom egy puszit az arcomra és kisiet a szobából.

Egy sóhaj után leültem az ágyra és csak bámultam magam elé. Hova megyünk? Hova ment most egyáltalán Harry? Néha – és a néha alatt mindiget rétek. – nem értem Harryt. Olyan zavaros tud lenni és nagyon nehéz rajta eligazodni. Például ezt a beosztás dolgot miért csak most említette meg, miután már megöltem Robertet? Miért nem tudta egy nappal előtte? Az ajtócsapásra kaptam fel a fejem és rögtön Harryvel találtam magam szembe, aki egy szatyrot szorongatott a kezében.

- Azt szeretném, ha ezt vennéd fel! – nyomja a kezembe.

- És ezt miért csak most adod ide? – kérdezem felvont szemöldökkel.

- Mert a kocsiban felejtettem és teljesen kiment a fejemből. – magyarázza unottan.

- Oké... – húzom el az „é” betűt.

- Akkor hagylak is készülődni. – mondja halkan és elvonul a fürdőbe.

Kíváncsian és türelmetlenül nyitom ki a szatyrot, amibe egy gyönyörű ruha lapul, hozzá egy szintén csodálatos (és biztos drága) cipővel.

 Miután kigyönyörködtem magam a kapott dolgokban a szekrényemhez sétáltam és kivettem belőle egy fehér fehérnemű szettet, amit gyorsan magamra kapkodtam. A ruhát óvatosan vettem fel, nehogy véletlenül elszakadjon, vagy valami. A cipő kicsit furcsa volt, hogy olyan magas, ezért mentem benne néhány lépést. Egyszer-kétszer kibicsaklott a bokám, de szerencsére hamar megszoktam a magas sarkát. Amikor Harry kilépett a fürdőből egy törölközővel a derekán feltűnően végigmért és egy vigyor jelent meg az arcán. Lehajtottam a fejem, hogy ne lássa a pirosodó arcom, de mind hiába volt, amikor elém lépett és felemelte a fejem az államnál fogva, így már tökéletes rálátása volt a piros arcomra.

- Ilyen könnyen zavarba lehet hozni? – kérdezte, miközben végighúzta az mutatóujját az alsó ajkamon.

- Nem. – vágtam rá rögtön.

- Tudod, hogy milyen gyönyörű vagy ebbe a ruhába? – harap az ajkába.

Ezzel csak azt érte el, hogy még pirosabb lett az arcom, amin nevetni kezdett. Nem értem miért jó neki, ha zavarba hoz, bár ha jobban belegondolok a dologba nem is akkora baj, hogy kedveskedik és mindig dicsér. Ezt eddig nem tette senki, talán ezért jövök ilyen gyakran zavarba.

- Még nem mondtam, mivel nem akartam ezt a témát felhozni, de nagyon büszke voltam rád. – néz mélyen a szemembe.

- Én egyáltalán nem vagyok magamra büszke! – mondom, talán egy kicsit túl gorombán.

- Tudom, vagyis gondoltam, de én igen. Nem hittem, hogy tényleg képes vagy megtenni, de aztán mégis! – mondja hitetlenkedve, amitől csak elrontja a kedvem.

- Jó, nem akarok többet hallani erről! – távolodok el tőle.

Kikerülve őt beviharoztam a fürdőszobába és az ajtó mentén leültem a földre. A könnyeim maguktól törtek ki belőlem és végigfolytak az arcomon egyenesen az új ruhámra. Annyi szerencsém mégis volt, hogy nem sminkeltem ki magam, így az nem látszott meg a ruhám. Jó érzéssel töltene el, hogy Harry büszke rám, ha ez más helyzetben lenne, de így csak csupa szenvedést okoz. Hogy lehet valakire azért büszke, mert megölt egy embert? Hogy lehet valaki ennyire rossz és miért csinálja ennyire vonzón ezt? Amikor már észbe kaptam nem is azért sírtam, mert megöltem Robertet, hanem Harry miatt, az érzéseim miatt. Én nem akarok semmit érezni iránta, de attól tartok már késő, teljesen belegabalyodtam egy rosszfiúba és a legrosszabb ebben az, hogy nem tudok ellene mit tenni. Az ajtón való kopogás, vagy inkább dörömbölés rázott vissza a valóságba.

- Bella? – szólt be Harry. – Nyisd ki az ajtót! – dörömbölt tovább.

- Egyedül akarok lenni! – kiabáltam vissza, de a hangom megremegett a sírás miatt.

- Kérlek, én nem akartam ezt! – mondta két kopogás között.

- Én meg ezt az egészet nem akartam! – kiabáltam dühösen. – Úgy látszik egyikünknek sem jöttek össze a dolgok! – mondtam már csak magamnak.

- Bella, ha nem nyitod ki az ajtót tíz másodpercen belül be fogom törni! – kiabálta dühösen.

- Az ajtó előtt ülök, te barom! – kiabálok én is.

Nem kíséreltem meg, hogy rám törje az ajtót, inkább feltápászkodtam és a tükör elé sétáltam. Ebben a másodpercben már nyitódott is az ajtó.

- Soha többet ne csinálj ilyet, megértetted?! – kiabálja el magát Harry.

- Ne kiabálj velem, ez nem az én hibám volt! Miért kellett felhoznod ezt a témát? Miért kell ilyen érzéketlennek lenned? – vágtam a fejéhez a szavakat.

- Miért az jobban esett volna, hogy részvétem? – tárta szét a kezeit.

- Kösz Harry, sikerült a földbe döngölnöd egy mondattal... – mondtam halkan.

El sem tudtam hinni, hogy valójában ezt mondta. Hogy lehet ilyen bunkó? Hogy alázhat meg ennyire, amikor én nem is akartam őt megölni?! Ezzel tisztán kijelentette, hogy gyilkos vagyok, amit eddig is tudtam, de az ő szájából ez csak még rosszabbul hangzott.

- Nincs kedvem elmenni veled sehova és nem fogok ma itt aludni. – jelentettem ki és kikerültem őt.

- Most meg hova mész? – fogta meg a karom, mielőtt kimehettem volna a szobából.

- Nyugi nem megyek ki a házból! – téptem ki a kezem az övéi közül és kiviharoztam a szobából magam után becsapva az ajtót.

Benyitottam egy tetszőleges ajtón és hangosan becsaptam. Reméltem, hogy üres lesz, de amikor megfordultam elszállt a reményem. Zayn az ágyán ült és a laptopja felett nézett rám.

- Ö... hali. – szólaltam meg.

- Szia, hát te? – kérdezte döbbenten és végignézett rajtam, végül a szeme megállapodott az arcomon, persze a dekoltázsom megvizsgálása után.

- Egy kicsit összekaptam Harryvel. – legyintettem. – Nagy baj lenne, ha meghúznám magam nálad? – kérdeztem egy kínos mosoly kíséretében.

- Csak nyugodtan, érezd otthon magad! – mosolyodott el.

Hálásan rámosolyogtam és levettem a cipőm, ami már szörnyen kényelmetlen volt. Leültem mellé és én is a laptop kijelzőjét kezdtem nézni, amin igazából semmi érdekes nem volt, csak egy twitter fiók kezdőlapja. Zayn nem bánta, hogy belekukkantottam a magánügyeibe, elvégre a közösségi oldalak és az üzenetek néhány embernél tabu, de ő lazán írogatott a haverjaival, aminek igaz a felét nem értettem, de arra tökéletesen jó volt, hogy ne gondoljak Harryre és egy kicsit megnyugodjak.

- És elárulod, hogy min vesztetek össze, vagy ez inkább olyan titkos dolog? – kérdezte, miután rám emelete a tekintetét.

- Egyáltalán nem titkos, de túl hosszú lenne... – nézek fel rá.  

- Kapcsolódik a délutánhoz? – kérdezi „óvatosan”.

- Igen. – bólintok.

- Akkor már értek mindent. – bólint ő is.

Örültem, hogy nem firtatja tovább a dolgot és nem kérdezősködik mindenféle dologról, ami köztünk történt, hiszen én sem tenném, ha fordított helyzetben lennénk. Túl fáradtnak érzetem magam, hogy megtartsam a fejem, ezért az Zayn vállára csuklott, amit különös módon nem említett meg. Furcsa, hogy neki van a „legijesztőbb” külsője a fiúk közül, mégis ő a legrendesebb. Nem vágja a fejemhez, hogy gyilkos vagyok, nem kiabál velem és nem is büszke rám, amiért kioltottam egy ártalmatlan ember életét. Magyarán szöges ellentétének számít Harrynek.

- Lezuhanyozhatok? – emeltem fel a fejem.

- Persze, ott a fürdőm! – mutat az ajtó felé, ami a szobájából nyílik. – Törülköző a szekrényben, tusfürdő a pulton és vegyél ki magadnak a szekrényből egy pólót. – sorolja.

Úgy látszik ő nem az a tipikus „ha itt van egy vendég sürgök-forgok körülötte” típus. Végül is én nem egy vendég vagyok és nem is kell kiszolgálni, elvégre nekem tesz azzal szívességet, hogy itt lehetek. Miután megbeszéltem magammal a dolgot felálltam és a szekrényéhez sétáltam. Kivettem belőle egy fekete pólót és a fürdőbe sétáltam. A pólót letettem a pultra, majd kivettem egy törülközőt és a tusfürdőt is odakészítettem a kád mellé. A ruháimat gondosan összehajtogattam és a póló mellé tettem, majd megengedtem a meleg vizet. Jó érzés volt, hogy semmit sem kell csinálnom, csak élvezem a meleg vizet, egyedül. Még mindig nagyon dühös vagyok Harryre, hiszen, ha nem hozta volna fel ezt a témát, talán most egy étteremben, vagy bárhol máshol ülhettünk volna kettesben és minden jó lett volna. De neki érzéketlen bunkónak kellett lennie és mindent tönkretenni. Miután lezuhanyoztam megtörölköztem és felvettem a pólót, valamint a fehérneműt, amit nemrég levettem és a tükör elé álltam. A hajam összefogtam a szekrényen talált hajgumival, már csak azt nem értettem, hogy miért van Zayn-nek hajgumija. Megrántottam a vállam és felakasztottam a törölközőm száradni és az új ruhámmal a kezembe visszamentem a szobába. Zayn már a telefonját nyomkodta, amikor beléptem rám emelte a tekintetét és – ma már másodszor – alaposan végigmért. Nem foglalkoztam vele, ami különös volt, mert amikor Harry tette ugyan ezt teljesen zavarban voltam.

- Én lemegyek vacsorázni, kérsz valamit? – kérdezte miközben felállt.

- Nem, köszi. – mosolyodtam el.

- Biztos? – kérdezett rá az ajtóból.

- Igen. – bólintottam.

Valójában éhes voltam, de nem akartam lemenni, nehogy véletlenül összetalálkozzak Harryvel. Végül is előbb-utóbb úgyis megfogja tudni, hogy Zayn-nél töltöttem az éjszakát és, ha nincs szerencsén még félre is fogja érteni a dolgot. Leültem az ágyra és csak néztem ki a fejemből. El kellett gondolkoznom a mai napon. Hogy tudnák ebből az egészből kiszállni? Nos, nagy a valószínűsége, hogy sehogy. Az ajtó nyitódása zavart meg a gondolkodásban, mire én arra kaptam a fejem. Zayn két csészével a kezében ült le mellém.

- Tudom, hogy nem kértél semmit, de én készítettem egy kis teát. – adta a kezembe az egyiket.

- Köszönöm! – mosolyodtam el és belekortyoltam a forró italba.

- Kérdezhetek valamit? – fordult felém.

- Nyugodtan. – bólintottam.

- Hogy ismerkedtél meg Harryvel? – kérdezte kíváncsian.

Nos, erre a kérdésre nem számítottam. Most őszintének kellene vele lennem és, mint egy barátnak elmondani neki mindent, vagy inkább továbbra sem kössem senki orrára a találkozásunkat? Fogalmam sincs, mit válaszoljak.

- Hát, lényegében csak segített nekem. – válaszoltam végül.

- Miben? – kérdezgetett tovább.

- Bajban voltam és kihúzott belőle, oké? – fészkelődtem idegesen.

Úgy döntöttem továbbra sem számolok be az életem történetéről neki, hiszen én sem tudok róla semmit, akkor ő miért tudjon rólam mindent?

- Oké, nem kell megenni, csak kíváncsi voltam! – védekezik nevetve.

- Ne haragudj, de nem szeretek erről beszélni... – motyogom.

- Semmi baj, nekem is vannak olyan dolgaim, amiket nem mondtam még el senkinek. – néz rám egy halvány mosoly kíséretében.

Bólintottam, majd mindketten lefeküdtünk. Én az egyik felére húzódtam ki, ő pedig a másikon terült el. Akaratlanul is felmerült bennem a kérdés, hogy most Harry mit csinálhat. Vajon alszik már? Én egy darabig biztosan nem fogok. Órákig nem jött álom a szememre, végül egy hosszas gondolkodás után sikerült elaludnom.

­­***

Fogalmam sem volt hány óra van, de arra keltem, hogy borzasztóan éhes vagyok. Még sötét volt, de az utca fényei halványan bevilágítottak a szobába. Magam mellé pillantottam, ahol Zayn szétterülve aludt. Próbáltam a lehető leghalkabban felállni és kimenni a szobából, amit reméltem, hogy sikerült is. A sötétben kicsit nehéz volt tájékozódnom a házban, főleg a lépcsőtől féltem, de szerencsére sikeresen leértem a konyhába, ahol felkapcsoltam a lámpát, ám ami ott fogadott eléggé meglepett. Harry ült nekem háttal a széken és egy poharat markolászott.

- Hát te, miért nem alszol? – sétáltam a hűtőhöz.

- Ezt én is kérdezhetném. – sóhajtott.

- Én éhes vagyok és te? – kérdeztem, miközben kivettem a tejet.

- Nem tudok aludni. – rántott vállat.

Nem szóltam semmit, csak elővettem a gabonapelyhet és egy tányért.

- Ha annyira éhes vagy, miért nem rendes kaját eszel? – kérdezte hidegen.

- Neked nem mindegy? Azt eszek, amit akarok. – néztem hátra rá, majd rögtön vissza a tányéromra.

- Nem mindegy. – állt fel és elém sétált.

Megfogta a karom és magával szembe fordított. Az arcán tisztán tükröződött, hogy dühös. A földet néztem, nem mertem a szemébe nézni. Nem tudom mi bosszantotta fel ennyire, de az nagyon.

- Tudod, nem ártana normálisan beszélned velem. – mondta, miközben az arcomat kémlelte.

- Ha te sem beszélsz velem normálisan nekem miért kellene? – néztem fel rá.

- Mert én megvettelek téged, te viszont nem engem. – vágja az arcomba a szavakat.

- Csakhogy nekem ez nem jelent semmit. – rántom meg a vállam.

- Majd fog. – vigyorodott el.

Elengedte a karom és kisétált a konyhából. Hangosan kifújtam a levegőt, megkönnyebbültem, hogy nem tett semmit, amivel árthatna nekem, de még nem akartam elkiabálni ezt. Magamhoz vettem a gabonapelyhem és leültem az asztalhoz. Miközben ettem folyamatosan az elmúlt pár percen kattogott az agyam. Miért ilyen megint velem Harry? És miért hozta fel ezt a „megvettelek, az enyém vagy” dolgot? Nem akarok Harryhez tartozni, legalábbis azért nem, mert megvett, azért igen, mert szeret, de ezt több tettével is cáfolja. Talán ő nem olyan naiv, mint én. Ő nem szeret bele valakibe egy hét alatt. Tulajdonképpen még magam sem értem, mit is érzek iránta. Szerelem ez? Vagy csak egy egyszerű vonzódás? Amikor nincs velem hiányzik, amikor velem van legszívesebben megfulladnék, legalábbis, amikor mindenáron birtokolni akar. Próbáltam őt kiverni a fejemből és nem rá gondolni, de ez sehogyan sem akart összejönni. Miután végeztem elmostam a tányérom és eltettem a cuccokat, amiket kivettem. Lekapcsoltam a villanyt és elindultam felfelé. A sötétség zavaró volt, nem tudtam hol van pontosan a lépcső. Lefelé valamivel könnyebb volt menni, mint fel. Amikor már majdnem felértem beakadt a lábam az egyik lépcsőbe és egy nagy puffanással értem a következő lépcsőfokra. A kezem a számra szorítottam, hogy el ne kiabáljam magam a fájdalom miatt. A jobb lábam felé pillantottam, de a sötét miatt semmit sem láttam. Annak ellenére, hogy nem láttam, nagyon is éreztem, hogy borzasztóan fáj. Próbáltam nem törődni vele és felállni, de amikor rá akartam nehezedni meg kellett fognom a korlátot. Mi történik velem? Miért nem bírok rá állni? Áh, biztosan csak megrándult. – gondoltam magamban és egy lábon felugráltam a maradék lépcsőn, majd sántikálva Zayn szobájába. Megkönnyebbültem, amikor lefeküdhettem az ágyra, már nem fájt annyira, de még így is nehéz volt nem figyelni rá. Újabb órák teltek el, amíg végre el tudtam aludni.

***

Egy ajtócsapásra és ordítozásra ébredtem fel. A sötét még mindig jelen volt, nem tudtam mi történik. Felültem az ágyon és magam mellé pillantottam, Zayn már nem volt ott. Vajon hova mehetett? Az ajtó ekkor kicsapódott, mire arra kaptam a fejem. Nem láttam, hogy ki az, de azt tisztán láttam, hogy egy kést fog a kezében. Remegtem, ahogy a vörös fények kintről megvilágították az alakját. Közeledd felém, én nem tudtam mozdulni, nem tudtam megszólalni. Nyeltem egyet és megerőltettem magam.

- Ki az? – kérdeztem remegő hangon.

- Már meg sem ismersz? – hallottam egy ismerős hangot, de nem hittem a fülemnek. Ő nem lehet, ő meghalt.

- Robert?! – hunyorogtam a hirtelen előtörő fény miatt.

- Hiányoztam? – vigyorodott el.

Összeráncoltam a szemöldököm, ez nem történhet meg, őt megöltem! A saját szememmel láttam! Elkapta a lábam, mire fájdalmamban felordítottam. Most még jobban fájt, mint amikor elestem.

- Csak nem fáj? – kérdezte egy önelégült vigyorral az arcán.

- Nem! – kiabáltam, amikor sikerült megtalálnom a hangom.

- Majd fog! – és ezzel a mondattal párhuzamosan csavart egyet a lábamon.

Kiabáltam, vergődtem, de a fájdalom sehogy sem múlt el. Hiába kiabáltam a nevét, hogy ne tegye, semmi sem használt a lábam viszont egyre jobban szorította, amit minden erőmmel próbáltam kiszabadítani. Sírtam, a fájdalom már elviselhetetlenné vált. Hirtelen engedte el, és maga felé fordította a testem.

- Most vissza fogod kapni, amit te adtál nekem! – mosolyodik el ördögien.

Nem tudtam válaszolni, mert a kést ugyanott húzta végig, ahol én, a combomon. Ismét felordítottam és a vérző lábamra néztem, aminek hatására a könnyeim még jobban eleredtek.

- Miért csinálod ezt? – kérdeztem, miközben a combomon díszelgő sebet szorongattam.

- Te miért csináltad ezt? – kérdezte és széttárta az ingjét.

Amikor megpillantottam a kés helyét, amiből alvadt vér csöpögött elfordítottam a fejem és összeszorítottam a szemeim. Ez nem történhet meg! Már csak arra lettem figyelmes, hogy a kés újabb sebet ejt rajtam, ott, ahol én is ejtettem rajta, de ezúttal a kezemen.

- Meg foglak ölni, Bella! – vigyorog rám.

Az arcom eltorzult a fájdalomtól. Nem tudtam eldönteni, hogy a kezemet, vagy a combomat fogjam, ahogy azt sem, hogy melyik vérzik jobban. Amikor közeledni kezdett felém és megmarkolta a kését ficánkolni kezdtem az ágyon, de sehogy sem tudtam megmozdulni. Amikor majdnem elért hirtelen megráztak.

- Bella? Bella, ébredj! Bella! – hallok egy tompa hangot, de ekkor már elért Robert és felemelte a kést.

- Ne! – kiabálom és kipattannak a szemeim.

- Bella, nézz rám! – fordítja a fejem maga felé Zayn. – Csak álmodtál, oké? Nincs semmi baj! – ölel magához.

Még nem tértem teljesen magamhoz. Az ami álmomban történt nagyon megrázott. A könnyeim folytak a szememből, a testem minden porcikája remegett, az izzadságcseppek gyűltek a homlokomon. Rémes volt minden. Remegő kezekkel öleltem át Zayn felsőtestét. Nem túlzok, úgy szorongattam őt, mintha az életem múlna rajta.

- Én tettem vele... – suttogtam a mellkasába.

- Mi erőltettük. – simította meg a hátam. – Feküdj vissza, aludnod kell! – próbált eltolni magától, de a kezeimmel jobban szorítottam magamhoz.

- Nem akarok, akkor csak megint előjönne. – tiltakoztam, miközben újabb könnyek gyűltek a szemembe.

Féltem, ha újra elalszom megint kísérteni fog álmomban. Zayn sóhajtott és eldőlt az ágyon magával húzva engem is. Közel húzott magához, és a lábával megérintette az enyémek, aminek hatására bennem maradt a levegő. Nem tudtam miért fáj ennyire, vagy hogy mi baja lehet, de reméltem, hogy semmi komoly nem történt vele. Szorosan öleltem Zayn mellkasát, hogy ha bármi baj lenne, ő biztosan megvédene, legalábbis remélem. Még mindig magam előtt látom Robert arcát az álmomban, ahogy ugyan azt mondja, amit én mondtam neki, hogy ugyan ott sebzett meg, ahol én. Annyira élethű volt, olyan érzésem volt, mintha tényleg megvágott volna valaki. A szemeim nehéznek tűntek, Zayn mellettem már javában elaludt, de én nem mertem. Vajon, ha most becsukom a szemem újra előjön? Újra kísérteni fog? Addig gondolkoztam rajta, ameddig végül lecsuktam a szemem és kezdetét vette egy újabb rémes rémálom.

Sziasztok! Ismét egy fejezettel ajándékozlak meg benneteket, tudom, nem lett túl hosszú, de pár nap múlva felkerül a következő fejezet :) A véleményeket még mindig szívesen fogadom :)  

9. Fejezet - a megbízás II.

Az autóban ülve megyünk, hogy megöljem azt az embert, akit a legjobban utálok. Vajon ki lehet az? Tippem sincs. Niall hallgat, mint a sír, egész úton meg sem szólalt. A teret csak az én ujjaim ropogása tölti be, ahogyan tördelem idegességemben. Izgulok, az nem is kifejezés. Hogyan fog ez nekem sikerülni? Mit kell majd tennem? Hogyan kell majd tennem? A kérdések csak úgy záporoznak a fejemben, a gondolatokkal egyetemben. Újra és újra lejátszódik a gondolatokban, ahogy az ember a kezeim között szenved és könyörög az életéért, de én nem könyörülök meg rajta, mert nem tehetem. Pár perc múlva már én is csak egy bűnöző leszek a többi közül. Már nem létezik az a Bella, aki mindig mosolygott, még akkor is, amikor bántották. Már csak az a Bella létezik, aki könyörtelenül öl ismeretlen embereket. De az nem is Bella lesz, az egy másik személy. De a név mögé nem bújhatok, hiszen én teszem, én fogom megtenni, nem más. Niall egy sivár utcába fordul be, ahol törött ablakú, elhagyatott házak sorakoznak. Az egyikben pedig ott vár az a személy is, akit pár perc múlva meg kell ölnöm. A levegőt zihálva veszem, a kezem nem tudom hova tenni, a szavakat sem tudom kiejteni, még csak meg sem tudom kérdezni Niall-től, hogy melyik házba kell mennünk. Olyan, mintha megállt volna körülöttem a világ és én semmit sem tudok tenni. Amikor leállította a motort kivert a víz. Remegő kezekkel fogtam meg az autó kilincsét és kiszálltam. A térdeim ugyanúgy remegtek, mint a kezem, talán még jobban is. Niall intett, hogy menjek utána, de még mindig nem voltam képes megszólalni, csak bólintottam és némán követtem. Ekkor vettem csak észre az egyik ház előtt álló Harryt, aki komor arccal nézett felénk.

- Felkészültél, Bella? – kérdezte rezzenéstelen arccal.

- Erre nem lehet felkészülni... – nyögtem ki remegő hangon.

Harry elengedett egy sóhajt és bement, mi pedig követtük. A padlón nem volt semmi, csak por és kő, a falakról le volt kopva a festék, így csak néhol volt fehér. Az ajtók is eléggé ócskák voltak, végül is mit vártam egy elhagyatott háztól? Ilyen gondolatokkal próbáltam magam ismét nyugtatni, de semmi. A kezem ugyanúgy remegett, a levegő nem akart leérni a tüdőmbe és a szívem is vadul kalapált. Vajon most elfuthatnék? Elmenekülhetnék innen és kezdhetnék új életet? A válasz ezekre nem. Harry nem engedné, utánam jönne és visszahozna ide, hogy megöljem ezt az embert. Ahogy egyre közelebb kerültünk a teremhez, ahonnan fények és hangok szűrődtek ki egyre jobban kezdett rajtam eluralkodni valami. Pánik.

- Nos, Bella, itt vagyunk. – állt meg előttem Harry, mielőtt be tudtam volna menni. – Bármi is jár a fejedben, bárhogy is próbálod ezt az egészet elkerülni nem lehet. Ezt muszáj megtenned, talán még élvezni is fogod, amikor meglátod az áldozatot, akit szereztünk neked. – vigyorodik el a végén.

- Egyre kíváncsibb vagyok. – motyogom.

Nem szólt semmit, csak belépett a helyiségbe, mire mindenki elhallgatott. Én csak álltam az ajtóban, mint egy rakás szerencsétlenség. Nem mertem bemenni. Nem akartam bemenni. Én ezt az egészet nem akarom! De ahogy Harry is mondta, ez elől nem menekülhetek el. A gondolataimban említett személy intett, hogy menjek be, amit remegő kezekkel és lábakkal meg is tettem, de ami a teremben fogadott sokkolt. A fiúk egy szék körül álltak, a széken pedig ott ült megkötözve, betapasztott szájjal Robert. Őt is meglepte az érkezésem, ahogy engem is, hogy itt találom. Talán mégis élvezni fogom ezt az egészet. – futott végig a gondolataimon. Megráztam a fejem és Harry felé néztem. Hogy találta ki ezt az egészet? Miért pont Robert? Az tény, hogy nem a szívem csücske, de annyira nem utálom, hogy megöljem. Harry biztatóan bólintott, tudom, hogy most valamit kell mondanom és igazság szerint már ki is találtam, hogy mit, amivel a fiúkat és legfőképpen magamat fogom a legjobban meglepni.

- Rég találkoztunk, Robert! – vigyorodtam el.

- É... – szólalt volna meg, de a cikkszalag megakadályozta ebben.

Nem tudom mi ütött belém. Az, hogy újra láthatom és most ő az, aki sebezhető felbátorított. Olyan érzések uralkodtak el rajtam, mint még soha. Meg akarom őt ölni! Ahogy ez a gondolat végigfutott az agyamon elszállt minden pánik és egyéb idegesség. Nem mondom, hogy jobban fogom élvezni, mintha Liam-et kellene megölnöm, de egyenlőre megelégszem ennyivel. Kíváncsi voltam, hogy mit szeretne mondani, mivel drukkol elő, hogy ne bántsuk őt. Egy egyszerű és kíméletlen mozdulattal letéptem a szájáról a cikkszalagot, aminek hatására felordított.

- Ki vagy te? – vágta hozzám a szavakat.

- Már meg sem ismersz? – kérdeztem hitetlenül.

- De! – világosodott fel. – Te vagy a lány a bevásárlóközpontból, aki nagyon hasonlít.... – és itt elhallgatott.  

Talán eszébe jutott, hogy ki is vagyok valójában és nem csak az álnevem. Talán végigfutott a gondolat az agyán, hogy most vissza fog kapni mindent, amit egykor velem tett. Nem gondolta ő szerintem teljesen végig, hogy valóban megszerette volna keseríteni az egész életem. De most biztosan visszatekerte volna az időt és kijavított volna mindent, de már késő...

- Bella? – mondta ki végül.

- Pontosan. – vigyorodtam el. – Hiányoztam? – tettem fel egy költői kérdést.

- I- igen. – dadogott.

- Hazudsz! – vágtam rá. – Csak azért mondod, mert félsz. – tettem hozzá, miközben az arcát kémleltem.

- Miért félnék? – vágott vissza bátran.

Harry ekkor mellém sétált és a kezembe nyomott egy tárgyat. Amikor lenéztem már tudtam, mire is kell pontosan az a tárgy, ami nem más volt, mint egy kés. Egy nagyon éles kés...

- Talán azért, mert vissza fogsz kapni minden sebet, amit rajtam ejtettél. – forgattam meg a kezembe a kést.

- Nem fogsz megölni, te ahhoz túl jó vagy! – nevetett lenézően.

Ezzel az egy mondattal teljesen felhúzta az agyam. Hogy nem fogom megölni? Jó vagyok? Oké, Robert, te akartad... És ezzel a gondolattal egyetemben a kést megmarkolva húztam egy jó hosszú és mély sebet a bal karjára. Fájdalmában ismét felordított és elkezdte rángatni a kezét, de a kötél ezt megakadályozta.

- Még mindig biztos vagy benne, hogy nem foglak megölni? – kérdeztem, miközben alaposan végignéztem a kezén ejtett sebet. Mély volt és borzasztóan vérzett, de már semmi jelentősége nem volt, ugyanis nemsoká már elfog távozni az élők közül.

- Bella, miért csinálod ezt? – kezdte el, amire már nagyon vártam, a siránkozást.

- Te miért csináltad azt egész életemben? Miért kellett tönkre tenned a gyerekkorom, a serdülőkorom? – kiabáltam el magam és az utolsó szóval párhuzamosan újabb sebet ejtettem rajta, de most a jobb combján.

Befogtam a száját, hogy ne halljam az ordítását, közben pedig a szemébe bámultam. Félelem tükröződött rajta, amit megértek, hogy miért. A többiek felé fordultam, akik elégedetten mosolyogtak. Most biztos boldogok, hogy ismét igazuk volt. Ilyen érzés a gyilkosságban elveszteni a szüzességem? Vagy ez még nem az?

- Ne ölj meg! – nézett rám könyörgően. – Sajnálok mindent! Nem akartalak bántani, nem akartalak tönkretenni! – tette hozzá.

- Nem vagyok kíváncsi a bocsánatkéréseidre és nem is pap vagyok, hogy meggyóntassalak. – néztem rá teljesen nyugodtan. – Meg foglak ölni. – jelentettem ki.

- Miért?! – ordítja el magát.

Nem bírtam tovább hallani a hangját, még a végén megkönyörültem volna rajta. Megmarkoltam a kést és a szívébe döftem. Borzalmas érzés volt. Rettenetes. Nem kívánom senkinek. A teste megdermedt az enyém alatt, ahogy fölé tornyosodtam. Ugyan az az érzés fogott el, mint Harry lakásában, amikor felettem halt meg a férfi. Elengedtem a kést és hátráltam egy lépést. A kezemen vércseppek voltak, az arcom ijedt volt. Mit tettem? A szívéből kiálló késre vándorolt a szemem, majd vissza az arcára. Egy könnycsepp jelent meg a szemébe, az volt az utolsó és végleg elment. Ezt sosem fogom magamnak megbocsájtani. A pokolba fogok jutni. A kezem a számhoz emeltem, ezért az arcom is véres lett, de pont ez hagyott most hidegen. Csak meredtem a holttestre, olyan szörnyű volt látni.

- Zayn, vidd ki Bellát! – rántott ki Harry hangja a gondolatomból.  

Már csak azt éreztem, hogy egy kar a derekam köré fonódik és az ajtó felé kezd húzni. Túl gyengének gondoltam magam, ezért a vállába kapaszkodtam. Vette a lapot és „menyasszonyi stílusban” kivit a helyiségből. Az arcom a nyakába temettem, a könnyek eláztatták a pólóját. 

HARRY SZEMSZÖGE

Borzasztóan büszke voltam Bellára, hogy megcsinálta a feladatom. Tudom, hogy milyen érzés megölni azt a személyt, akit egykor szeretett, mivel velem is ugyan ez történt. Én is ugyanúgy kezdtem, mint Bella, csak egy kicsit másképp. Fájt végignézni, ahogy sírva vitte ki őt Zayn a helyiségből, de tudtam, hogy holnap, vagy talán pár héten belül jobban lesz. Túl fog esni ezen a szakaszon, ahogy mindnyájan.

- Nem mész utánuk? – kérdezte Liam, miután elém sétált.

- Nem, alaposan eltakarítok magam után. – jelentettem ki.

Még véletlenül sem akarok ugyanabba a helyzetbe kerülni, mint amikor betörtek a házamba és meg akarták ölni Bellát. A mai napig sem tudom, hogy ki lehetett az, még csak tippem sincs, de nem ismertem ezt az alakot, nem tudhatom, hogy milyen kapcsolatai voltak. Amikor meg fogják találni a holttestét felismerhetetlen lesz. Újlenyomatokat és gyilkos eszközöket sehol sem fognak találni. Már gyakorlott vagyok ebben, a rendőrök sosem foglalkoznak olyan esetekkel, ahol nincs kézen fogható bizonyíték. Mivel Bella a rendes személyazonossága szerint titokzatos módon eltűnt, ő lesz az első gyanúsított. Az új személyi igazolványa és egyéb iratai nálam vannak, de mivel nem játszotta el, hogy meghalt és nem volt áltemetése senki sem fogja tudni, hogy mi történt vele. A gondolkodásom közepette a kihúztam a kést a fickó mellkasából és újabb vágásokat ejtettem rajta. Dühös voltam, hiszen olyan dolgokat tett Bellával, amiért megérdemli, hogy most ott üljön. Mire végeztem már teljesen felismerhetetlen volt a holttest. Már tudom is, hogy hová fogom eltakarítani őt, de ehhez kell a fiúk segítsége is.

- Niall, tudnád adni a zsákot? -  fordultam az említett személy felé.

- Persze. – vágta rá és a zsebében kezdett el kutakodni. – Tessék. – nyomta a kezembe a fekete zsákot.

- Kösz. – motyogtam.

Liam és én betettük a holttestet a zsákba és a vállunkra kaptuk, majd kiindultunk a házból. Az utca üres volt, jól körbenéztünk mielőtt elkezdtük volna ezt az egészet és azóta sem jöhetett be senki. Legalábbis remélem. Ez a mi területünk, úgy értem minden „bandának” megvan a maga utcája, így mi is kaptunk egyet. Ez éjjel inkább hasonlít egy sikátorra, mintsem egy utcára, csakhogy most nincs éjjel, nincs sötét, így bárki megláthat. Zayn valószínűleg az utca elejében parkoló kocsiba vitte Bellát és figyel, hogy ne jöjjön be senki. De én a nagyobb épületektől még mindig tarok. Nem árt óvatosnak lenni, főleg ilyen munkában. Annyi vigasztal, hogy ha én börtönbe megyünk Oliver és a megbízást kérő személy is jön. Nem akartam Bellát belekeverni ebbe az egészbe, de nem volt más választásom. Alapból csak olyan „házi lánynak” akartam őt tartani, nem kellett volna semmit csinálnia, csak otthon lenni és főzni, de neki mindenáron tudnia kellett erről. Lényegében most kereshetnénk a hibást, hogy ki miatt is van ez az egész, így is - úgyis én jönnék ki a végeredménynek. Bedobtuk a nehéz zsákot Liam kocsijának a csomagtartójába és bezártuk azt. A kulcsot Liam tette el a farzsebébe, majd várakozóan rám nézett.

- Mehetünk, vagy szeretnél még valamit? – kérdezte várakozóan.

- Én szeretnék menni. Egyedül. – tettem hozzá a végét.

- Haver, ugye tudod, hogy mit jelent a csapatban dolgozás? – húzta fel a szemöldökét.

- Mi lenne, ha csak megosztanánk a dolgokat? Valaki ezt, valaki azt csinálja. – magyaráztam.

- Olivernek is feltetted ezt a lehetőséget? – tette karba a kezét.

- Jól van! Mehetünk. – adtam fel.

Tudtam, hogy addig nem fog békén hagyni, ameddig ő nem jöhet velem. Kellett vetnem egy pillantást Bellára, nem mehettem el úgy, hogy ne lássam őt. Intettem Liam-nek, hogy várjon egy percet és elkocogtam Zayn kocsijáig. Bella a hátsó ülésen ült, felhúzott térdekkel és csak maga elé bámult. Tudom, hogy ez nehéz dolog a számára, de túl kell neki esni ezen. Bekopogtam az ablakon és, amikor felém kapta a fejét elmosolyodtam, de ő nem. Komoran nézett rám, majd rögtön újra maga elé bámult. Kíváncsi voltam, vajon most mi zajlik le az agyában? Min gondolkozhat... Tudni akartam. De csak egy módon tudhattam meg, ha rákérdezek. Kinyitottam az ablakot és leguggoltam a kocsi mellé, hogy körülbelül egy szintben legyünk.  Még mindig nem nézett rám, szigorúan előre nézett.

- Minden rendben? – kérdeztem lágy hangon.

- Nem. – válaszolt remegő hangon.

Egy világ törik össze bennem, miközben így kell őt látnom. Hogy miért? Fogalmam sincs... Létezik olyan, hogy egy hét alatt beleszeretünk valakibe, akiről alig tudunk pár dolgot? Ahogy ez a kérdés végigfutott az agyamon rájöttem, hogy több időt kell vele töltenem, jobban meg kell őt ismernem.

- Hé, figyelj rám! – fordítottam magam felé a fejét. – Minden rendben lesz, majd otthon csinálok neked egy kis meglepetést, oké? – mosolyogtam rá, de ezt a kedvességet ő nem viszonozta.

- Milyen meglepetést? – kérdezte, miután letörölt egy könnycseppet az arcáról.

- A meglepetés azért meglepetés, mert nem mondhatom el. – rukkoltam elő valamivel.

Őszintén még magam sem tudtam, hogy milyen meglepetést csináljak neki, talán egy vacsora? Vagy egy romantikus film párnákkal és pezsgővel? Nem vagyok ezeknek a mestere, szóval elviszem őt valahova. – döntöttem el magamban.

- Jó. – adott egy tömör választ.

- Addig is fel a fejjel! – simítottam meg az arcát.

Egy puszit adtam a fejére, majd becsuktam az ajtót és visszamentem Liam-hez. Szó nélkül ültem be a kocsiba és vártam, hogy ő is megtegye ugyanezt. Miután megtörtént elindultunk. Nem bírtam kiverni Bella fájdalmas arcát a gondolatomból. Én nem akartam, hogy ezt tegye, hogy ebbe keveredjen miattam. Én csak segíteni akartam neki és ezt tisztázni fogom Oliver előtt is. Rá fogom venni, hogy ne kelljen neki csinálnia ezt az egészet. Hogy hogyan? Még magam sem tudom, de ezt azelőtt is kitalálhattam volna, hogy megölettem vele azt az alakot, aki a mostohaapja volt. Oliver bírja azokat, akik kemények és megcsinálják azt, amit kér, szóval valószínűleg Bella is egy plusz pontot szerzett a szemében. De ez nem lenne elég ahhoz, hogy kivegye őt ebből az egészből. Liam szavai ráztak vissza a jelenbe.

- Merre menjek? – kérdezte.

- Itt fordulj balra! – adtam az első utasítást a cél felé.

- Hova akarod vinni a holttestet? – kérdezte zavaros tekintettel.  

- A tornyokhoz. – rántottam vállat.

Londonban van egy olyan terület, ahol csupa magas és elhagyatott torony van és néhánynak nincs teteje. Ha az egyikbe sikerül bedobni a holttestet, akkor senki sem fogja megtalálni, legalább is egy darabig biztosan nem. Liam valószínűleg őrültségnek tartotta az egészet, de ő is tudta, hogy most ez a legjobb ötlet, ami felmerülhet. Még is hová lehetne tenni? Ássuk el? Annál átlátszóbb gyilkosság nincs. Liam megállt, majd kiszállt az autóból. Követtem őt. A föld porzott ott, ahol nemrég jöttünk, a levegő pedig fullasztó volt. Teljesen más volt itt, mint a város belső részében. Nem volt tele semmi autókkal és emberekkel, tök nyugis volt minden. Liam tudta mit kell tennie, nem kellett őt minden lépésről felvilágosítani, ami ebben az esetben jól jött. Sietni akartam, hogy minél hamarabb láthassam Bellát, de nem lehetett elkapkodni ezt a dolgot. Felcipeltük a nehéz zsákot egy tetszőleges toronyhoz és egy egyszerű mozdulattal ledobtuk a mélybe. Egy nagy puffanással ért földet az én számat pedig egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el. Örültem, hogy vége ennek az egésznek, minden megbízásom után ezt érzem.  

Heloooka! Íme az újabb fejezet! Nem lett valami nagy szám, de igyekeztem a leghitelesebben leírni. Még gyakorolnom kell ezt a „gyilkosságos” írást, bár azt meg kel hagyni, hogy a kommentek, amiket írtok nagyban segít ebben. Arra kérek mindenkit, hogy ennél a résznél is írjatok véleményt (mint az összesnél), mert az nagyon sokat segít abban, hogy tudjam tetszik-e nektek, vagy sem. Szóval nem is tartalak fel benneteket, köszönöm, hogy benéztél és az olvasást is (a kommentért pedig egyenesen hálás vagyok), folytatás hamarosan, addig is sziasztok! :)